Az év madara: Zöld küllő
A zöld küllő (Picus viridis) a madarak osztályának harkályalakúak rendjébe, ezen belül a harkályfélék családjába tartozó faj. Európában a földközi-tengeri szigetek, Írország, Skócia északi része, Izland, Finnország, valamint Skandinávia és Oroszország északi területeinek kivételével mindenhol honos. Kedveli a nagy erdőket és távol tartja magát az emberektől. Magyarországon rendszeres fészkelő, nem vonuló. Testhossza 32 centiméter, szárnyfesztávolsága 41 centiméter, csőrhossza 4,5 centiméter, nyelvhossza 10 centiméter és a testtömege 180–200 gramm között van. Tollazata a hátán zöldes-sárgás, hasa és begye világos. A tojó fekete bajszáról ismerhető fel. Mindkét nemnek piros fejfedője van. A fiatal madár arc-, torok- és begytollazata sávozott. Hangja messze csengő, éles, csökkenő hangmagasságú kacagás. Röpte surrogó, erősen hullámvonalas. Erdei madár, de élelmét a réteken gyűjti. Ez főként hangyákból és más rovarokból tevődik össze, de táplálkozik magvakkal és gyümölcsökkel is. Arra is volt már többször példa, hogy méhkaptárt dúlt szét. A madarak tavasszal párosodnak és felosztják egymás között a szülői teendőket. A zöld küllő 7 évig is elél. Egyéves korban lesznek ivarérettek. A költési időszak áprilistól augusztusig tart, ekkor a tojó 5–7 fehér tojást rak, melyen mindkét szülő kotlik, 17–19 napig. A fiatal madarak 23–28 napos kor között repülnek ki. Magyarországon védett. Természetvédelmi érték: 50 000 Ft
Az év emlőse: Törpeegér
Európában és Ázsiában honos. Európától Északkelet-Szibériáig, Japánig, Koreáig mindenhol előfordul. A modern mezőgazdasági művelés óta jelentősen csökkent, helyenként egészen megritkult. Testhossza mindössze 11-14 centiméter, aminek majdnem a felét a farka teszi ki. Testtömege 5-11 gramm. Színe sárgás-barnásvörös árnyalatú, hasa és lábai fehérek. Hátsó lábai csak alig valamivel hosszabbak a mellsőknél. Farka ügyes kapaszkodófarok, szinte dugóhúzószerűen össze tudja csavarni.
Az egérfélék általában a talajon élnek és a földbe ásott lyukakban laknak. A törpeegér azonban a legsűrűbb növényzetben, gazosokban, nádasokban tanyázik. Táplálékát füvek, különféle magvak és rovarok alkotják. A törpeegér általában 6 hónapig, fogságban akár 5 évig is élhet.
A törpeegér magvakkal, növények terméseivel, bogyókkal és rovarokkal táplálkozik, évszaktól függ, hogy éppen mit eszik. Kora tavasszal előszeretettel rágcsálja a rügyeket. Segíti a mezőgazdaságot, azáltal, hogy a gabonán található levéltetűt és egyéb rovarokat is elfogyaszt. Viszont, nyáron egyik legfőbb táplálékforrása a búza, felmászik egészen a kalászig, eközben a farkával kapaszkodik és egyensúlyoz.
Az év rovara: Óriás énekeskabóca
Az énekeskabócák családja a szipókás rovarok rendsorozatának (Hemiptera) – mely a nem teljes átalakulással fejlődő rovarok legnagyobb és legváltozatosabb csoportja – kabócalakúak rendjébe tartoznak. Közelebbi rokonságukba tartoznak a poloskák, levélbolhák, levél- és pajzstetvek. A rend a szipókások második legnagyobb és legváltozatosabb csoportja: több, mint 40000 fajt foglal magába. Közös jellegzetességük, hogy a rendsorozatra jellemző, sajátos felépítésű, szúró-szívó szájszerv a fej tövén ered. A rend képviselői kivétel nélkül növényi nedveket szívogatnak. Az énekeskabócák családjába tartozó fajok a kabócaalakúak rendjének legnagyobb termetű képviselői, egyes fajok testhossza (a zárt szárnyakkal) a 40 mm-t, szárnyfesztávolsága a 80 mm-t is meghaladhatja. Összetett szemeik jól fejlettek, kidomborodóak. A fejtetőn három pontszem található, melyeknek szerepe a fény- és mozgásérzékelésben van. Szárnyaik átlátszóak, erezetük megvastagodott, gyakran feltűnő színezetű. Első pár lábaik combjain töviseket viselnek, ezek száma és alakja határozóbélyeg egyes csoportok elkülönítésében. Lárváik több éven keresztül fejlődnek fák gyökerei közt a talajban, gyakran több méteres mélységben. A talajlakó életmódhoz való alkalmazkodás leginkább szembetűnő alaktani jegye megvastagodott, fogazott, ásásra módosult első lábaik. A fejlődés végeztével az utolsó stádiumú lárvák kiássák magukat és a talajon vagy növényekre felmászva kifejlett rovarrá vedlenek. Az énekeskabócák változatossága és fajgazdagsága az Óvilág trópusi, szubtrópusi (Hátsó-India, Indonéz szigetvilág) területeken éri el maximumát, de egyes fajaik megtalálhatók a mérsékelt égöv melegebb élőhelyein is. A családba jelenlegi ismereteink szerint több, mint 2500 faj tartozik. Hazánkban tömegesen a Balatonfelvidéken és Budai-hegységben fordul elő. Meleg domb- és hegyvidéki, erdei élőhelyekhez kötődik, kedvelt tápnövényei a tűlevelűek.
Az év hala: Bodorka
A bodorka vagy búzaszemű keszeg a sugarasúszójú halak osztályának pontyalakúak rendjébe, ezen belül a pontyfélék családjába tartozó faj. Minden vizünkben él, a Velencei-tóban tömegesen. Szereti a csendesen folyó és állóvízű helyeket, nyáron főként a hínáros részeket keresi. Egész Európára jellemző faj, a déli félszigeteket kivéve. Kis termetű, legtöbbször 10–18 cm-es. Az első évben 3-5, a 2. évben 6-7, a 3. évben 8-10, a 4. évben 10-15, az 5. évben 14–16 cm nagyságú. Táplálékkal bőven ellátott vizekben nem ritkák 25 cm-es példányok sem. Teste oldalról lapított, nem túl magas hátú, szája csúcsba nyíló, középállású. A has- és hátúszók első sugarai merőlegesen egy vonalba esnek, a hasvonal a has- és a farok alatti úszók között hengeres, él nincs rajta. A táplálékbő vizekben, magasabb, szélesebb hátú, ún. állóvízi változata él, szemben a „folyóvízi” nyúlánkabb egyedekkel. Szemgyűrűje pirosas (búzamag színű), innen a másik neve, a hát zöldesszürke, a has fehér, a páros úszók enyhén vörhenyesek, a páratlanok szürkésvörösek. Rovarlárvát, aprócsigát, planktonrákokat, hínárhajtásokat fogyaszt. Április elején 10-12 °C-os vízhőmérsékleten csoportosan ívik. A hímeken ilyenkor ún. nászkiütés jelenik meg. Gyökérzetre, algás kövekre, vízinövényzetre ragad sárgás 1-1,5 mm átmérőjű ikrája. Az ikramennyiség 20-100 000 testsúlykilogrammonként. Az ivarérés a 2. ill. a 3. nyár után következik be. Elhúzódó ívása esetén képes kereszteződni közeli rokonával a vörösszárnyú keszeggel (ez a faj később ívik). Hibridjeik életképesek, mindkét faj jegyeit magukon viselik és nagyobbra nőnek a bodorkánál. Étkezési értéke csekély, nagyon szálkás, húsa kevésbé ízletes. A süllő ívási parazitája, mivel szívesen ikrázik a süllők által tisztogatott fészekhelyre, ezzel befullasztja a süllőikra egy részét.
Az év hüllője: Homoki gyík
A homoki gyík dél- és kelet-európai hüllőfaj, mely a gyíkok alrendjébe, azon belül pedig a nyakörvösgyíkfélék családjába tartozik. A homoki gyík a Balkán déli és keleti területeinek, a Kárpát-medence egyes részeinek, az Al-Duna vidékének és a Krím félszigetének lakója. Élőhelyét tekintve nem válogatós, hegyi sztyeppréteken, árokfalakon, lombhullató erdőkben egyaránt megtalálható. A szigetszerű magyarországi állomány a Duna-Tisza közén összpontosul, de a Tiszántúl északi területein és Szeged környékén is előfordul a szárazabb, homokos síkvidékeken. 16-18 centiméteres hosszúságúra nő meg, teste karcsú, farka hosszú, feje lapos és keskeny. Lábai is meglehetősen vékonyak, hosszúak. A homoki gyík meglehetősen tarka. Hátának alapszíne sárgás- vagy szürkésbarna. A gerinc mentén összefüggő zöld sáv húzódik (hímeknél fűzöld, nőstényeknél fakóbb), az oldalakon sötét foltokból álló, nem összefüggő szalagok húzódnak végig, melyek között vékony sárgás vagy piszkosfehér vonal fut. A hímek álla és torka fehér, hasoldaluk kobaltkék pontsorral határolt hasoldala alapvetően sárgásfehér, de nászidőszakban narancssárga lesz, míg a nőstényeké tompa fehér. A kis gyíkok színezete tompább, alapvetően dióbarna. A háti csíkjuk szürkészöld. Rendkívül félénk, gyors mozgású gyík: ha megzavarják, nyomban eltűnik egy üregben, amit nem ritkán maga ás. Erre szükség is van, hiszen számos ellenfele van, elsősorban a madarak közül. Rendkívül melegigényes, ezért kizárólag napos órákban találkozhatunk vele. Táplálékát mindenekelőtt ízeltlábúak (rovarok, pókok) képezik. Október közepétől április közepéig száraz, fagymentes helyen, a talajba beásva telel. Nem sokkal a tavaszi aktivizálódás után sor kerül a párzásra. A nőstény 2-6 puha tojását június elején rakja le, és földdel temeti be őket. Az időjárástól függően általában szeptember elején kelnek ki a kis gyíkok, amelyek azonnal önálló életet kezdenek. A homoki gyíkot elsősorban élőhelyének beszűkülése (erdősítés, a legeltetés felhagyását követő cserjeszukcesszió) fenyegeti, de sok természetes ellensége is van. Állománya ettől eltekintve nagyjából stabilnak mondható, a Természetvédelmi Világszövetség értékelése szerint nem fenyegetett. Mint minden hazai kétéltű és hüllő, a legritkább magyarországi gyíkfajnak számító homoki gyík is védett. Természetvédelmi értékét 10 000 forintban szabták meg.
Az év fája: Nagylevelű hárs
A nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos) a mályvafélék családjába tartozó hárs nemzetség egyik, a Kárpát-medencében is honos faja. Egy idős példánya a ötvöskónyi hárs. Főképpen Közép- és Dél-Európában elterjedt faj. A Kárpát-medencében jellegzetesen elegyfa, amely főleg gyertyános-tölgyesekben és ártéri ligeterdőkben gyakori. 30–40 m magasra nő. Koronája fiatal korában szép kúpos, később boltozatosan magasra tör. Sudara szétágazik, ágai meredeken felfelé állnak, de a korona alsó részén a fa idős korában lehajlanak. A szinte talaj nélküli törmeléklejtőkön nemcsak szétterpeszkedő, a felszínen kígyózó gyökerei tartják meg, hanem lehajló ágai is meggyökeresednek és ágtörzzsé fejlődnek; így akár már egy-egy fa is kisebb ligetté fejlődhet. 2–5 virágból álló bogernyő virágzata a levelek hónaljából nő. A virágzat szára hat-nyolc centiméter hosszú, sárgászöld. A kellemes illatú virágok a többi hárshoz hasonlóan hosszúkás, ép szélű fellevélhez csatlakozó bogernyőben nyílnak. A párásabb, hűvösebb klímát kedveli, ennek megfelelően erdeinkben főleg a hűvösebb, északi oldalakon és a szurdokvölgyekben nő. Leveleinek mérete jelentősen függ a termőhely vízellátásától és a hajtás jellegétől: olyannyira, hogy egy üde talajon élő kislevelű hárs tősarjain a levelek akár nagyobbak is lehetnek a szárazabb körülmények között élő nagylevelű hárs lombkoronájának szélén növő napfényleveleknél.
Az év vadvirága: Agárkosbor
Az agaárkosbort félszáraz gyepekben, hegyi- és homoki réteken, lápréteken gyakran igen nagy számban előforduló alacsony, mindössze 10–20 cm magas talajlakó orchidea. Hazánk legtöbb tájegységen sokfelé előfordul, középhegységeinkben még viszonylag gyakori, de Külső-Somogyban, a Tiszántúlon és Nyírség nagy részén hiányzik, vagy ritka.
A növény gyökérgumóit a Közel-Keleten előszeretettel használják étkezési és terápiás célokra, annak nyálkahártyavédő és ingercsökkentő hatóanyagai miatt. A gumókat kiszárítják, majd az őrleményükből a salep, török eredetű forró italt készítik, mely igen kedvelt a téli időszakban: főként orvosságként, megfázás-és torokgyulladás kezelésére alkalmazható, íze a vaníliás-fahéjas tejbegrízre emlékeztet. Az agárkosbor e célú gyűjtése és felhasználása a növény védettsége miatt ugyanakkor tilos.
Az év gyógynövénye: Cickafark
A cickafark (Achillea) fajokat régóta alkalmazzák gyógyászati célból. A magyar cickafark elnevezés alapja az, hogy a növény levelei a macska farkához hasonlítanak.
A cickafark virágos hajtását elsősorban epehajtó, antibakteriális, görcsoldó, gyulladáscsökkentő és sebgyógyító hatása miatt alkalmazzák. A belőle készült teát és más belsőleg alkalmazandó készítményeket görcsökkel járó emésztési panaszok, puffadás enyhítésére és étvágyjavítóként fogyasztják. Használható továbbá a menstruációval összefüggő alhasi görcsök esetén is. Külsőleg bőrgyulladások, felületi sebek gyógyításra, ülőfürdőként női kismedencei gyulladások kiegészítő kezelésére is javasolják.
Az év gombája: Ízletes rizike
Az ízletes rizike (Lactarius deliciosus) az osztatlan bazídiumú gombák osztályának a galambgomba-alkatúak rendjéhez, ezen belül a Russulaceae családjához tartozó ehető gombafaj. Erdélyben fenyőaljagomba néven ismerik. Közepes termetű, rendszerint erdeifenyők körül, ősszel tenyésző gomba. Kalapja kezdetben begöngyölt szélű, közepe bemélyedő, majd szétterül. Színében egyaránt megtalálható a zöld és a narancssárga. Jellemző átmérője 4–12 cm. Lemezei sűrűn állók, élénk narancsvörös színűek, törékenyek, nyomásra megzöldülnek. Tönkje rövid zömök, színe a kalapéval megegyező. Húsa szintén narancssárga, megtörve tejnedvet enged, amely a levegővel érintkezve megzöldül.